Quentin Tarantino sokat és sokszor, sok helyen alázott 2007-es produkciója az utóbbi idők egyik legalulértékeltebb, legeredetibb és legizgalmasabb filmje.
Amikor 2006-ban a Comic Con-on Tarantino és országos cimborája, Robert Rodriguez közzé tette terveiket a Grindhouse nevű produkciót illetően, mindenki örült, mindenki úgy gondolta "Na végre, ez lesz a nekem való film!" Két film a '70-es évek grindhouse-filmjei stílusában. Rodriguez választotta a zombifilmet, Tarantino pedig a slasher-filmet. Majd egy év elteltével mozikba került a csoda, és sokan csalódottan jöttek ki a vetítőtermekből, vagy pedig be sem mentek, ugyanis anyagi bukás kerekedett a dologból. Kár. Azon felül azért igen jó kritikákat kapott az egész 3 órás dolog, a nézők azonban nem győzték hangoztatni hogy Tarantino csalódást okozott nekik. Csalódás? Na akkor vegyük szemügyre kicsit Tarantino munkásságát:
1992-ben elkészítette debütjét, a Kutyaszorítóban-t. Mi volt az? Egy film egy ékszerrablásról, azaz pontosabban fogalmazva egy heist movie, mégpedig egy olyan, amiben magát a rablást egy pillanatra sem látjuk, csak azt hogy mi történt előtte, illetve utána. Csak beszélnek róla a szereplők. Ki ezt mond, ki azt, mi csak sejtjük hol van az igazság. Újszerű, eredeti ötlet. Aztán jött a Ponyvaregény, azzal a művel aztán tényleg berobbant a filmes köztudatba. Zseniális forgatókönyv, több kis sztori, fordulatos történetek, olyan film, ami ellentmond minden filmes koncenciónak, sose tudod előre mi fog történni, hiába hal meg egy szereplő, attól még véget érhet úgy a film hogy Ő kisétál a kávézóból, egyfajta happy end-et hagyva maga után. Tökéletes film, minden aspektusát figyelembe véve. Ponyvaregényt követte a Jackie Brown, ami egy könyvadaptáció volt, ezen sokan kiakadtak. Mindenki Ponyvaregény 2-t akart, és ez nem az volt, ez valami teljesen más volt, QT meglepett minket már megint. Lassú folyású dráma, de sokkal inkább egy csendes szerelmes film egy kitűnő Pam Grier-rel meg Robert Forsterrel. Brown után jött Bill, megint hatalmas csalódások. Hol vannak azok a híres tarantinós párbeszédek? Jött a második rész: Hol vannak az akciók?
És jött a Halálbiztos!
Piciny költségvetésből, jobbára ismeretlen szereplőkkel, nőket csatasorba állító feminista darabolós mozi, amolyan QT-módra. De a néző megint koppan. Nem az amire számított a nagyérdemű. Mindenki hőzöng. Pedig rettenetesen jó forgatókönyve van ennek a filmnek, Tarantino itt is mint mindig brillírozik, csak úgy röpködnek a dialógusok, nők cseverésznek, heherésznek, majd halálnak halálával halnak, majd kezdődik újra, csak épp a befejezés már más lesz. Férfi bűnhődik, Nő győzedelmeskedik, a közönség pedig őrjöng, mert ilyen kielégítő és mondhatni gátlástalan befejezést ritkán látni nagyvásznon. Az erőszak itt már-már rajzfilmszerű, nem kell komolyan venni, de mocskosul jó nézni ahogy a Nők elégtételt vesznek Mike-on. Tarantino legmerészebb húzása az ő karakteréhez kötődik. Amikor azt hisszük kiismertük őt, még egyet csavar a karakterén, aztán megint egyet, hogy a végén aztán rendesen kettéhúzza a közönséget. Stuntman Mike több "arculatváltozáson" megy keresztül a film során. Amikor először látjuk Őt magát, akkor nachót zabál kétpofára, majd az egyik lánnyal kezd bájcsevegni. Kedves, aranyos fickó, ahogy beszél, ahogy viccelődik, senki nem gondolná hogy egy gátlástalan sorozatgyilkos. Amikor pedig arra kerül sor - fél órás lazulás után - akkor az úgy üt mint a fene, akkor már szinte sugárzik belőle a gonoszság...
folyt. köv.
