TŰZPARANCS kritika
1996: Steven Seagal meghal egy filmben. Emlékszik erre valaki? A nagy medve feláldozza saját magát az akció sikere érdekében, és kirepül a repülőből. Sokk, kábulat, az ember alig akarja elhinni, hogy ilyen történhet filmen. Mert itt Steven Seagal-ról van szó! A Nagy Seagal-ról, nem másról! Mert ugyan mi esélye van az államoknak, ha már a legprofibb, legképzettebb bad mothatfucka is eltávozik közülünk? Na de egy percet se aggódjanak, hölgyeim és uraim, hiszen maradt nekünk egy Kurt Russell, alias Snake Plissken, aki itt szemüvegesen, ésszel és logikával küzd a gonosz ellen, bár azért a végén ő is köp egy kis ólmot.
A történet amolyan Die Hard a levegőben, de ez ne riasszon el senkit, ez az a film, ami közben lerágod a körmödet tövig. David suchet itt a főgonosz, akit Poirot-ként ismerhettünk meg még régebben, ott kedves kis jófej emberke volt, itt viszont egyszerűen hátborzongató. Az ember elhiszi neki hogy nem viccel, hogy képes a levegőbe röpíteni a...Repülőt? Oké, ez így nem korrekt. Hiszen a repülő a levegőben van amúgy is. Mindegy, értitek mire gondolok. Szóval Suchet egy igazi Sátánfajzat, nem más. A film bővelkedik az adrenalinban, a fordulatokban, izgalomban, és akcióban, az ember csak kapkodja a fejét, a végén pedig a megnyugtató happy end. A jók győztek, a terroristák megbűnhődtek, a világ fellélegezhet. Megmenekültünk. A veszélynek vége. Mármint a vásznon.
