Az eredeti, egyéni hanggal rendelkező rendezőknek előbb vagy utóbb halványodik a fényük. Nem ténylegesen, hanem a nézők pártolnak el tőlük, amikor már unják a stílusukat, és olyanokkal dobálják hogy "Ugyanazt csinálja minden filmjében." és hasonló szép dolgokat. Pedig ugyanolyan jók, de mégis a közönség egyszerűen olyan hűtlen disznó, hogy először magához öleli, imádja, isteníti az illetőt, utána pedig, pár film elteltével mint egy használt óvszert bedobja a szemeteskosárba vagy lehúzza a WC-n (oké, ez kicsit erős hasonlat volt). Ez történt Tarantinóval, ez történt Shyamalan-nal (na azért az félig-meddig jogos volt, a Happenin valóban béna film), és ez történt a brit gengsztermozi reformistájával, Guy Ritchie-vel, aki most mondhatni rehabilitálta magát új mozijával, a RocknRollával. Mégsem teljesített túl fényesen a mozipénztáraknál. Francba...
A történet sok szálon fut, sok szereplővel, van humor és némi erőszak, stílus mindenek felett, dögös zene és emlékezetes szcénák. Thandie Newton soha nem volt ennyire forró és erotikus, Gerard Butler vicces volt és cool, de a film talán legnagyobb arca, Mark Strong, aki a film narrátora is egyben. Ő az igazi scene stealer, azaz jelenet-tolvaj, minden jelenet amiben benne van, hirtelen sokkal jobbnak látszik, pedig nélküle sem lenne egy utolsó film, de a jelenléte rengeteget dob. Amikor belebeszél a mikrofonba...Öregem, az az ember a megtestesült stílus, esküszöm! Most már figyelemmel követem a pályafutását. Tom Wilkinson rutinos, ő lazán, félkézzel hozza a figurát, láthatóan lubickol a szerepében, öröm nézni őt is. Francba, öröm nézni mindenkit! Minek tagadjam? Kurvajól szórakoztam a filmen, és széles mosollyal álltam fel a végén, és nyugtáztam magamban: "Ez volt aztán a menő film!" A színek, a képi világ, a stílus, ott van, sugárzik, virít róla az eredetiség. Guy Ritchie utánozhatatlan és egyedi. Csak azt remélem, a pénzügyi bukta ellenére megcsinálja a második részt. Bár azt mondták nem, de mégis...A remény hal meg utoljára.
