Nem egy könnyű film ez, sőt meglehetősen nehéz és kemény, de olyan alakítást nyújt Harvey Keitel, amitől a néző garantáltan a szék alá szarja magát, már ha lehet ilyet csinálni, mert amit művel az ipse a vásznon, az valami földöntúli. A kilencvenes évek terméke ez a film, Abel Ferrara kicsikéje, és minden csak épp nem vidám hangvételű matinémozi. Igen, humor van benne, egy nagyon de nagyon keskeny humorréteg, aléig észrevehető, de ott van, de az is olyan fekete hogy nem feltétlen a nevetés jut a nézőnek róla eszébe. Például amikor Keitel karaktere elkap két lányt mert nem volt bekapcsolva a hátsó lámpájuk, aztán kér valamit tőlük, cserébe ő is csinál valami. Mocskos dolgok. Ilyen jelenetet rikán lát az ember, mostanában ilyet nem is engednének, de itt ebben a filmben merészen kivágják sok embernél azt a bizonyos biztosítékot néhány kemény jelenettel.
Sokaknak biztos nem tetszik ez a brutalitás ami ebben a filmben jelen van, de ha valaki igazi filmrajongó, annak látnia kell életében legalább egyszer. Ha másért nem, hát azért hogy Harvey Keitel merész és fantasztikus alakítását megcsodálhassa. Mert ez az ember nem ismer határokat, olyan végletekbe megy, olyan mélységig hatol a karakterben hogy az ember rémülettel nézi, ugyanakkor csodálkozva hogy ez az ember nem semmi, ez aztán igazi színész, Oscar-t neki! Nos, Oscart nem kapott az alakításáért, és ez sajnálatra méltó, de leginkább szánalmas hogy az Akadémia tagjai nem veszik észre micsoda erő van ebben az emberben. Más nem tudta volna így megcsinálni, csakis Ő, ebben biztos vagyok.
